Csetneki Sándor blogja ^{[ visszajelzések : CSSANDOR {kukac} GMAIL {pont} COM ]}

Igen, sajnos most blog-elhanyagolós korszakom van, de azért majd előbb-utóbb újra gyakrabban fogok frissíteni.
És hogy hová tűntem, miért nem foglalkozom annyit a blogommal, mint korábban?
Igyekszem sokat tanulni, SzöcskeLánnyal lenni, aztán... barkácsolok (az új székről már meséltem, ugye?), a nemrégiben (ööö... tegnap) vásárolt házimozi rendszerem hallgatom... szóval ilyen prózai okok. Sajnálom kedves olvasók, tényleg. Főleg, hogy mára már alig maradtatok néhányan, ezért igazán illene jobban megbecsülnöm titeket, és naponta valami friss, olvasmányos bejegyzéssel előállnom. A google is kegyetlen mostanában velem, alig dobál ide látogatókat, valami malőr miatt jól leesett a pagerank-em (tán csak az új domain miatt, bár nem tudom).

Ma este megyek amúgy a Művészetek palotájába a kedvesemmel és nagynénémmel, megnézünk valami táncos darabot.

Ajaj, jó néhány év után ismét rám tört a társasjáték-mánia, és hirtelen felindulásból (ahogy egy kollégám mondaná: idegi alapon) megvettem a Railroad Tycoon nevű társasjátékot. Ez egymagában is van olyan összetett, mint a Catan kiegészítőkkel, szerintem. Durca, már alig várom hogy kipróbáljuk.

Furcsa és meglepő, már-már paranormális dolgot tapasztaltam ma. Majd lehet hogy elmesélem, kedves blogom.

De nem szeretem elhanyagolni a blogom... Aztán mostanában mégis. Nem csoda, hogy az olvasottság az elmúlt napokban-hetekben negatív rekordokat döntöget. Bár lehet, hogy az is szerepet játszik ebben, hogy ez az új design túl szürke, ahogy Lajos barátom is mondta, és így nem nyújt olyan vizuális élményt, mint a korábbi. No meg a pagerank-em is leesett valamitől, szóval a google sem szórja mostanában a látogatókat. Hát, ez van, remélem azért még visszatérnek azok az idők, amikor naponta akár 20-30 ember is olvasta a blogom - pedig akkor az sem tűnt soknak, sőt, bosszantóan kevés volt az is, és tessék, most meg itt tartok. Mint a magyar foci, mindig van lejjebb. Nem baj, legalább lesz honnan feltörni, elvégre volt olyan idő, amikor még egyetlen fekvőtámaszt sem tudtam nyomni, a legújabb rekordom pedig ötvenkettő. Miért ne történhetne hasonló csoda a látogatottsági statisztikával is...
Vagy be kellene látnom, hogy nem túl érdekes a blogom, és keresni valami hasznosabb és kevésbé frusztráló elfoglaltságot, és beletörődni, hogy egyelőre még nem leszek híres? :) Á, beveszem tényleg azt a m-tablettát, és egyből pozitívabban látom majd a helyzetet. Na jó nem.

Most pedig megyek naplót írni, aztán tanulok.

Ja igen, voltam az OBI-ban, és kiszámoltam, hogy a szék, amit készítettem, 1200 Ft-nyi faanyagba került.

Három "fontos" dolog is történt a napokban.

Vettem egy tetrist (pontosabban egy Donald Kacsa Magazint ajándék tetrissel). Van rajta többféle tetris-játék, plusz kígyós, autóversenyes, tankos, stb. Nagyon durca, tiszta kilencvenes évek, retro pixelvilág, állat. És 800 Ft-volt, 800 Ft.

Terveztem és készítettem egy támlás széket.

Megdöntöttem a fekvőtámasz-rekordom: 51. Szóval átléptem a bűvös lélektani, lélektani bűvös ötvenes álomhatárt. Kezd küldetéstudatom lenni. A következő cél: 100.

Azt álmodtam, hogy kipróbáltam a morfium-tablettát, de amúgy nem. Valószínűleg álmomban is csak a placebó-hatásig jutottam, de már attól is kicsit szédébóda lettem, ahogy dédnagymamám - Isten nyugosztalja - mondaná.

Láttam ma amúgy Jáksó Lászlót a Duna Plazában a napokban nyílt kétszintes giga-Saturnban, miközben anyukámnak pendrive-ot (méghozzá Sony-t, fél gigásat, de ez valami Micro Vault cucc, ami egy szabadalmaztatott tömörítési eljárás, és így - állítólag - akár másfél giga adatot is képes eltárolni, mindezt fukar kétezer Ft-ért - mondjuk azt megnézem, hogy például a zip-eket hogyan harmadolja tovább) vásároltam. Középmagas, jóllakott óvodás alkat, a tv-ből jól ismert furcsa arcberendezés és sexerű áll, valamint a Velveten és - ha jól emlékszem - a Subbán közölteknek megfelelő öltözködés, azaz mintha épp kirándulni menne, szóval olyan outdoor cuccok, zöldes-földes árnyalatokban. Ő a második híresség, akit láttam, az első Farkas Flórián volt.
Ja nem, egyszer láttam Kudlik Júliát is, egy gyermeknapi műsoron, ha jól emlékszem.
És némileg távolabbról Halász Juditot.
Sőt egyszer Náksit és Brunnert is, hoppá.

Apropó Farkas Flórián. Ezt a viccet a vonaton hallottam:
Két... piréz beszélget. Azt mondja az egyik:
- Képzeld, tegnap voltam könyvtárban.
- Igen...? És mit hoztál ki?
- Hát a fénymásolót, a faxot...

[update #1 - 2007. október 29. délután - És Dinnyés József]
És majdnem kihagytam Dinnyés Józsefet, aki egy gimnáziumi tanórára jött be gitározni.

Unokatesómtól kölcsönkaptam Geoffrey Miller A párválasztó agy c. könyvét (alcíme: A párválasztás szerepe az emberi agy evolúciójában).
Egyik kulcsszava a fittség, amit a hétköznapinál tágabb értelemben használ.

Például az én esetemben nemcsak a fekvőtámasz, vagy a K100 fittségjelző, hanem mondjuk a blogom is. Építgetem, mint a lugasépítő madarak a fészküket. Bár ez inkább csak tudat alatti, mert a realitás az, hogy a blogom meggondolatlanságaival sokszor inkább saját magam ellen dolgozom, és egy-két régebbi bejegyzésemmel megbántottam barátnőmet (igaz, ezek a posztok még jóval a megismerkedésünk előtt születtek).

Vannak benne érdekes alfejezetek, például A hímvessző evolúciója, vagy A csikló és a női orgazmus, vagy Csípők és popók.

Az egyik nap pedig, egy könyvesboltba betérve véletlenül egy sarokban megpillantottam Vlagyimir Vojnovics Moszkva 2042 c. regényét, és eléggé felkeltette az érdeklődésem. Főleg miután azt olvastam a szerzőről, hogy félbehagyott egy-két főiskolát, és viszonylag rögös út vezetett híres íróvá válásához.

Pár éjszakával ezelőtt érdekes álmom volt: Devecserben jártam, dédi házában. Valóságként éltem meg a látogatást, olyannyira, hogy álmomban eszembe is jutott, hogy visszatérő álmom ez, és megállapítottam, hogy a valóság mennyivel prózaibb, mint - álomszerű(bb) - álmaimban.
A lakás tiszta és rendezett volt, szemben a valós, posztnukleáris kort idéző mai állapottal. És szemben azzal az állapottal is, amire gyermekkoromból és tizenéves korom deléről emlékszem, mert a rendezettől már akkor is távol állt.

Ha szavakat, szókapcsolatokat kellene írnom a "nagyszobáról" (azért írom idézőjelben, mert nem emlékszem, hogy lett volna neve annak a szobának, de a vele szomszédos, hosszú, folyosószerű szobánál - melynek szinte teljes szélességét elfoglalta a baloldalon fekvő két ágy, és a jobboldalon álló szekrények - határozottan nagyobb volt. Ebben a keskeny szobában aludt dédi, a falon szentképek voltak, az egyik szekrényen pedig rendszerint süteményes tál, almás sütikkel), hideg téli esték hideg ágyneműit, a kellemesen dohos illatot (melynek emlékét egy-egy koros lépcsőház még felidézi időnként), a cserépkályhát, a titkos pornóújságos fiókot, és a 80-as években elterjedt, kukoricával és egyéb termésekkel ragasztott-díszített kis képkereteket emelném ki. És régi tévéműsorokat, bár ez méginkább csak az emlékekben és az emlékként megragadt pillanatokban tartozik a szobaképhez.

Belegondolva, milyen sok lakásban, szobában jártam, aludtam már... haveroknál, barátoknál, (ex)barátnőknél, rokonoknál... mennyi-mennyi különböző hangulat, idill... De ezek között is a devecseri az egyik legmisztikusabb.
Pedig ott nem szeretkeztem, nem ittam, nem téptem, nem playstation-öztem, és mégis.

És hogy mi a valóság? Valószínűleg majd' centis porréteg és pókhálók.

Ha mondjuk már hatévesen elkezdtem volna fekvőtámaszokat nyomni, lehet, hogy ma én lennék a fekvőtámasz-világbajnok, és nem negyvenegynéhányas sorozatokkal küszködnék, hanem többezresekkel.

Ha pár héttel előbb elkezdtem volna komolyan készülni a vizsgámra, mint ahogy tettem, minden bizonnyal sokkal jobban sikerülne.

Ha a blogom nem kétezer-hatban kezdtem volna el írni, hanem pár évvel korábban, meglehet, hogy jóval olvasottabb blogger lennék.

Hát igen... az ember ilyen esetekben kicsit bánja, hogy miért csak ma, miért nem már jóval korábban. Persze a lényeg, hogy a ma is egyszer ilyen régmúlt kezdet lesz, és ne hagyjuk holnapra halasztani.

Ezt a humort ma hallottam egyik spanomtól:
- Ottó, etté'?
- Nem, két té.

(Bocsánat, ha ez már régi és ismert poén lenne.)

Óvodás koromban féltem, hogy sosem fogok megtanulni írni, mert nem tudok majd a kettesnek szabályos, hullámos talpat rajzolni (Miskolcon a 2-es villamos táblája keltette ezt a félelmemet).

Tizenévesen attól féltem, hogy sosem fogok tudni vágyat, szerelmet ébreszteni.

Egy-két parám mostanában is van, remélem idővel hasonlóan alaptalannak és megmosolyogtatónak bizonyulnak.

Kundera Hatvanöt szó c. írásában olvastam a grafománia meghatározását.
"Nem annak mániája, hogy 'leveleket írjunk, naplót, családi krónikát (tehát magunknak vagy szeretteinknek írjunk), hanem a könyvírás mániája (tehát ismeretlen olvasókból álló közönségünk legyen)' (A nevetés és felejtés könyve). Nem annak mániája, hogy formát teremtsünk, hanem hogy rákényszerítsük énünket másokra. A hatalomvágy leggroteszkebb alakja."

O-ó. Elgondolkodtató. Mondjuk én a szó klasszikus értelmében is grafomániás vagyok, sőt, egy időben szinte éreztem, hogy "jó az ujjaimnak" az írás, ráadásul naplót is vezetek, de igen, ebben az "ismeretlen olvasókból álló közönségünk legyen" dologban határozottan van valami...

"Túl sokat csalódtam már, és magam is túl sok csalódást okoztam" - tör rám időnként egy elég negatív gondolat, amelyhez még egy furcsa hideg és üres érzés kapcsolódik, ami hasonlít ahhoz, amit gyermekkoromban éreztem, amikor dédivel templomba kellett mennem, és amelyet valószínűleg a templom hatalmas és hűvös tere, és édesanyám távolléte is keltett.

(Van amikor szinte megfogható ez az érzés, máskor meg teljesen rekonstruálhatatlannak tűnik, mint az a furcsa, szintén gyermekkori érzet, amikor az egyik szünetben az általános iskolából kimentem a városba, és visszafelé sietve késésben voltam, és ez a sietség, a késés egyre biztosabb tudata egyfajta különleges, kellemes-kellemetlen, genitális jellegű izgalommá vált.)

Az InterCity magazinban olvastam a következő (hát, elég régi) viccet:

"Legyek fociznak az asztalon, és az egyik elmegy vécére. Mikor visszajön, látja, hogy a többiek görcsbe rándulva fekszenek az asztalon.
- Hát itt mi történt?
- Lefújták a mérkőzést."

Hogy ki adott a légynek választ, az nem derül ki (talán az egyik haldokló csatár, vagy maga a bíró), de ez nem is fontos.

Viszont az InterCity magazin kétnyelvű újság, egyes rovatok angolul is olvashatóak benne, például a viccek is. Ennek a viccnek a fordítása a következő:

"Some flies are playing football on the table. One of them goes out to the toilet. When he comes back, he sees that the others are lying on the table all cramped up.
'What happened?'
'The judge blew his whistle.'"

Hát... mintha a fordítás során elveszett volna a poén (ami magyarul sem olyan erős, hogy bárki leesne a székről tőle, bár ez szubjektív, nekem például sokáig volt a kedvenc - és majdnem sírva röhögős - viccem az, hogy "- Biztos úr, ne pisiljen már bele a medencébe! Válasz: - De hát mindenki belepisil... Erre: - Na jó, de nem a rajtkőről!"), vagy én nem tudom...
A rovat angol mutációjába tehettek volna egy másik, kevésbé nyelvspecifikus viccet, ha már ezt nem lehetett úgy lefordítani, hogy angolul is legyen benne valami poén.

[korábbi bejegyzés előásva, remixelve]

Tegnap olvastam először azt a szót, hogy ambigramma.
"Az ambigramma egy olyan grafikai alakzat, mely több irányból olvasható."
Mint például a Sun Microsystems logója.
Vagy mint az új, szimmetrikus-elforgatós blog-emblémám. Olyan szixtinájnos, bauhauszos.

A 6109 pedig blog, leetspeak-ül.

Újra rákattantam amúgy egy kicsit a sudokura. Ha autista lennék és okosabb, tuti hogy meg lennék őrülve a számokért, és akár egész életemet egy hektárnyi ultrasudokunak szentelném. A mátrixnak, szó szerint. Istenem...

Avagy lingerie dress code.

Fehér - jólányos, nővérkés, esküvős
Fekete - rosszlányos, dögös
Testszínű - anyukás (milf, hja:))
Rózsaszín - p*csás, parishiltonos
Piros, lila, stb. - emancip*ncis, cosmopolitanos

Aztán persze a vannak átfedések bőn, mint a zenei stílusoknál.
Hát, ilyeneken (is) gondolkodom, miközben reggel munkába igyekszem.

Illusztrációképp egy Toulouse-Lautrec kép.

(Ma visszatettem két korábbi bejegyzést, a "Louis Vuitton legyen, vagy a drágábbik?" és a "Gyűjtőszenvedély" címűt.)

[update #1 - 2007. október 15. délután - Jézusnak tetszeni]
Barátnőm szerint a testszínű nem feltétlenül anyukás, és a fekete sem minden esetben "dögös", hiszen például az apácák is feketét hordanak, szerinte akár combfixet is.

Amikor kocsmában (egy jóbarátom szavaival élve: vidám bicskázóban) vagy zenés-táncos szórakozóhelyen vagyok, néha felötlik bennem a kérdés, hogy nincs-e ellentét az alkohol hatása, az éjszakai élet spontaneitása és az italreklámok vagy az italosüveg cimkéjének gondos és tudatos-tudományos megtervezettsége között.

Írónak lehet a legjobb lenni amúgy.
Egy időben gyakran elképzeltem, hogy egyszer befutott íróként ülök egy svájci kisváros tóparti kávézójában, élvezve a napsütést és a regényírás afterflow-élményét.
Csak az a gáz ezzel, hogy nem tudok írni.
Bár ebben a posztmodern világban lehet hogy ez sem jelentene problémát.

Na meg azért is jó lenne írónak lenni - valószínüleg csak túlmisztifikálom - , mert akkor gondolataim, történeteim (ha lennének, persze, feltéve) könyv alakban a legkülönbözőbb családok legkülönbözőbb lakberendezési stílusú és elrendezésű szobáinak polcaira kerülnének, és onnan szemlélnék a - legkülönfélébb családi állapotú és ízlésű - embereket, és időnként viszont.
Bár ez a bloggal is hasonlóan van pixel-viszonylatban, de ez mégis olyan snassz, és még kevésbé megfogható.

A most bekapcsolódóknak akkor írok egy kicsit a blogomról, mert ez, ami most látszik belőle, csak a jéghegy csúcsa - mondjuk ez jó is így. Hajlamos vagyok időnként túl kitárulkozó lenni (na azért annyira nem, mint Lengyel Zoltán, az ex-fideszes kukimutogató bácsi), bár ez is csak részigazság, igazából folyamatos harcban van a zárkózott Sanyi és az exhibicionista Sanyi. Mert bennem az introvertáltság és az extrovertáltság legalább annyira keveredik, mint mondjuk a jobbkezességem és a balkezességem.
Szóval valamikor 2006. márciusban (azaz bő másfél éve) kezdtem el írni a blogom, leginkább talán a semmiről, aztán a Balaton átúszásra való felkészülésről. Úgy kéthetente frissítve, mondhatnók nem vittem túlzásba.
Aztán úgy októbertől elkezdtem sűrűbben írni, napi rendszerességgel (közben már figyelve a látogatottság alakulását is), és a jópofaság és lazaság álarca mögött egyfajta sértettség és világgyűlölet (na nem olyan ímós, csak olyan hagyományos) volt felfedezhető a sorok között. Egyszer-kétszer próbáltam jobb útra terelni a blogom, mert rosszabb - vagy inkább éleslátóbb - pillanataimban éreztem, hogy azért ez így elég olcsó, cinikus, hatásvadász és közhelyes.
Ráadásul az blogírás sokszor a lehető legrosszabb énemet (jézusom, mennyit írok az éneimről, még a végén tényleg skizó benyomását keltem :) ) hozta elő belőlem.
Most megint megpróbálok valami újat.

Most az súgják a hangok, hogy menjek tanulni. Szia blog, sziasztok olvasók!

Abrakadabra :)

[update #1 - 2007. október 5. délután]
Hja, ha az ember barátnője is a blog lelkes olvasói közé tartozik, akkor azért meg kell gondolni, hogy mit ír... Jó, persze, erre a kicsit hímsoviniszta, de legalábbis independent énem cenzúrát és papucsságot kiált, de a többi énemmel megbeszélve végül arra jutottam, hogy ez így pont jó, ez csak egészséges kontroll. Úgyis le akartam már jönni erről a provokatív vonalról.

Egy országos cimborám a Zippo öngyújtókat gyűjti.
Nekem most olyan korszakom van, hogy kevésbé koncentrálok a tárgyak gyűjtésére, inkább elvont dolgokat gyűjtök. Mint például a fekvőtámaszokat, ha lehet ezt "gyűjtésnek" nevezni, de miért ne lehetne. Persze egy kicsit ez is tárgyiasul, legalábbis abban az értelemben, hogy naponta jegyzem a számszerű fejlődést (diplomatikus leszek magammal szemben, és annyit írok: még nem tartok 50-nél egészen, mármint sorozatonként). És gyűjtöm a blogom olvasóit. Téged, téged meg téged. Jehehe. Úgyhogy ha azt szeretnétek, hogy boldog legyek, gyertek vissza gyakrabban, hadd örüljek a látogatottsági statisztikáknak. De ha az szeretnétek, hogy frusztráljon a dolog és bosszantson, hogy mi a fészkes fenéért nem olvassák többen a blogom, akkor ne gyertek vissza, fennne a pofffátokat háttt :) *

* Ez a "fennne a pofffádat háttt" egy kedves barátom (nem a Zippo-gyűjtő, hanem egy másik, név szerint Bob, a Zippo gyűjtő frendem pedig Lajos) nagymamájának a mondása volt.

[régi bejegyzés előásva]
Egyszer pár cimborámmal tépés-vbk-playstation-bulihoz kólát vettünk, mert már csak az hiányzott.
Bementem a kisboltba, de láttam, hogy nincs Coca-Cola. Mondtam az eladónak, hogy kólát keresek, erre ő:
- Hello Cola legyen, vagy az olcsóbbik?
(Azt hiszem Hello-t mondott, de lehet hogy valami más cucc volt)

(Tesco gazdaságos legyen, vagy az olcsóbbik?
Vertu legyen, vagy a drágábbik?)

Megyek az aluljáróban. Hoppá, egy szórólapos cigánylány (felőlem örmény vagy piréz is lehetne, de roma, ennyi). Gondoltam jó fej leszek, elveszem tőle a szemetét papírkáját, ha már ennyire nyújtja. Jé, de ez valami többoldalas szórólap, ettől gyanút fogok, hátha olyan pénzgyűjtős bigyó.
- Ingyenes, szórólap - mondja erre, mintha megsejtette volna, mire gondolok.
Huh, ettől megnyugszom, elveszem tőle. De jön utánam. Ekkor már érzem, hogy ráb*sztam, ez mégis olyan pénz-kunyerálós, ötlábú-félszemű-kétf*szú rákos kislány transzszexuális műtétjére és influenza elleni védőoltására gyűjtő akció.
- Legalább egy forintot adjá'! - mondja, miközben visszaadom neki a szórólapját.
- Nincs apróm - mondom, és valóban csak a bankkártyám van nálam, meg étkezési utalvány, ezres címletekben.
- Hogy dögölné' meg, haljá' meg a metróban! - ordítja erre felindultan, és tovább átkozódik. Azért durca, milyen lenne, ha mondjuk a papírboltban is így kiáltanának az ember után, ha vásárlás nélkül szeretne távozni (sőt, az eladó a bolt ajtajában állva ordítaná le az üzletébe be nem térő gyalogosok haját, így jobb a hasonlat). Tutira visszamennék később oda. Na de hát nem érthet mindenki a brandépítéshez (pedig az ilyen aluljárói pénzgyűjtő ügynökök brandjén lenne mit építeni), és érthető az is, hogy aggódik szegény gyermek sorsa miatt, és ez az aggódás ilyen verbális agresszióvá válik nála, vagy f*sztudja ki tudja.
"Neked meg a vulva anyád, te r*banc, hogy tekeredett volna a köldökzsinór a nyakadra, lehetőleg szorítócsomó-lasszó alakban, g*ci" "Ejnye-bejnye, nem kellene így beszélni azért" - gondolom erre magamban, kedvesen mosolyogva. Az ilyenek ölik meg bennem a szociális érzékenységet. Miért nem elég, ha a gazdagokat és a politikai elitet utálja az ember, miért kell még az ilyen szerencsétlen csóróknak is megutáltatniuk magukat velem? Na de nem általánosítok, távol álljon tőlem, csak pillanatnyi felháborodásom miatt gondoltam ilyesmit.
Aztán lementem a mozgólépcsőn, a peronon megbotlottam, és a metró alá estem.
Na jó nem :D

[update #1 - 2007. október 5. délután]
(Ráadásul ez szerintem koldulás, abból is egy rosszabb és agyafúrtabb fajta, mert nem a saját nyomorék testét, szakadt ruházatát használja a szükséges szánalom felébresztésére, hanem egy fiktív szerencsétlent, és látszólag neki gyűjt.
És elég maffiagyanús ez az egész, vazz.)