Ajaj, ha ezt barátnőm olvassa, biztosan megfogalmazódik benne, hogy ez a Cuki bizony elég beképzelt, megint itt dicsekszik szegény olvasóknak, vagy ilyesmi. Mert hát mi másért is ír valaki ilyesmiről, ha nem azért, hogy dicsekedjen. Pedig én csak simán cuki vagyok (és olykor ciki, például amikor véletlenül... na de ezt nem írom le), beképzelt alig. Vagy mégis? Lehetséges.
Sok olyan fogalom van, amit - valamitől - helyszínekhez kötök. Olyan ez, mint az a proust-i dolog az ízekkel meg a madeleine (remélem így kell írni) süteménnyel, vagy ugye az illatokkal. Van egy-két fogalom, amiről például a Moszkva tér jut eszembe, de - milyen furcsa az emlékezet - most nem ugranak be ezek a fogalmak. Úgy látszik, ez csak fordítva működik, fogalomról Moszkva tér, de Moszkva térről fogalom, úgy nem.
A beképzeltségről pedig határozottan egy tatabányai útvonal jut eszembe, nagymamámék lakótelepi lakásától a közeli teszkóig. Pontosabban nem is az egész útvonal, ami egyébként körülbelül negyed órás, ha valakit érdekel, hanem csak egy része, és annak a résznek is csak a járdája, meg a környező fák. Hogy mitől, nem tudom. És általában kicsit borús, de azért szerethető az idő, amikor így megjelenik előttem ez az utca, pontosabban út (mert négy sávos útról van szó, azért indokolt a pontosítás), illetve út-részlet.
Szóval, igen, voltam Balaton-átúszáson, kétszer is, egyszer a Porecki Delfin elnevezésű (a Balaton-átúszáshoz hasonlatosan szintén 5 km-es távú) horvátországi rendezvényen, egyszer pedig a Kinizsi 100-on. De ez nem is annyira élménybeszámoló lesz, inkább néhány gondolat.
Van számomra valami vonzó az ilyen megpróbáltatásokban. Emlékszem, a Porecki Delfin kedvéért feláldoztam a 100 Ft-os gyűjteményemet, olyasféle indítékokkal, hogy ha mondjuk egyszer lesz unokám, miről lehet majd neki jobban sztorizgatni a kandalló előtt: arról, hogy nagypapi huszonévesen 100 Ft-os érméket gyűjtött (még akkor is, ha majdnem ötvenezer Ft-ja volt nagypapinak százasokban, egy Nesquik-es fémdobozban), vagy pedig arról, hogy nagypapi úszott a tengerben ötezer métert. Hát, ezért áldoztam fel a százas-gyűjteményem. Ez valahol tényleg egyfajta dicsekvési vágy, ráadásul hasonlóan előrelátó, mint amikor alsó tagozatos koromban a félig megunt játékaimat a szekrény alatt bedekós dobozban gyűjtöttem, szintén az unokáimnak.
A Kinizsi 100 közben távolságokat és arányokat saccolgattam. Olyasféleképp, hogy ha mondjuk egy centimétert egy forintnak veszünk, akkor egy körülbelül fél méteres lépés az ugye ötven forint. Lépünk tizet, megvan egy BigMac ára, húsz lépésből pedig már az az új sajtos, negyedkiló húsból készült dupla húspogácsás szendvics is kijön a Burger Kingben. Száz méterből már simán vehetünk egy mp3-lejátszót, egy kilométerből egy alsó kategóriás laptopot. Ez tízmilliós lakásért pedig pont végig kell gyalogolni a Kinizsi 100-at, ahogy én is tettem, na persze lakást nem kaptam, mielőtt valaki emiatt kezdene el gyúrni a jövő évi K100-ra. De érdekesek ezek az arányok. Pedig hogy pörögnek lépésenként a centiméterek, és mégis, egy teljes napot és egy teljes éjszakát gyalogolni kell folyamatosan, hogy egy centimétert egy forintnak számolva tízmilliónk legyen. Durca.
Az első Balaton-átúszásomon pedig majdnem megfulladtam. Akkor, és utána eszembe jutott, amit a fulladásos halálról mondanak, hogy állítólag kellemes is lehet, ami ugye elég bizarr (ha jól tudom, erre a Godot-ra várva c. drámában is van utalás). Vagy az is eszembe jutott, hogy egyszer olvastam, hogy olyan nagyon keverednek a dolgok, vagyis a molekulák, vagy az atomok, már nem is tudom, hogy például minden szoba légterében vannak olyan atomok, amik például Jézusnak testét képezték. És ez nem csak a szentlélek miatt van így, hanem ez pár száz vagy pár ezer év múlva minden ma élővel is hasonlóan lesz, vagy akár még előbb. Egyszerűen olyan sok atomból állunk, meg olyan sok atom van egy szobában, hogy ez statisztikailag így van és kész. De akkor is durca.
