Emlékszem, amikor régen, hajnalban, munkába menet a buszmegálló felé sétálva (és most, ahogy ezt leírva újra megpróbálom elképzelni, ahogy akkor sétálok a buszmegálló felé, csak nem sikerül, és a buszmegállótól távolodva, hazafelé sétálva jelenik meg előttem akkori énem - de ennek nincs is nagy jelentősége, talán csak azért említettem meg, mert grafomániám sok lényegtelen körülményt is leírat velem) arra gondoltam, azon ábrándoztam, hogy egyszer majd nagyon sokan fogják olvasni a blogom. Hogy konkrétan mi számít soknak, hogy ez most napi száz, esetleg ezer, vagy sokezer olvasót jelent, ezt nem határoztam meg - egyszerűen csak sokan.
És hogy ebben mi a jó?
Megpróbálom megfejteni.
Van abban valami nagyszerű, ha az ember elindít egy folyamatot, amely aztán szinte önállósul.
Talán a piromániások is valami hasonlót érezhetnek: felgyújtanak valamit, és ezzel egy rajtuk
túlnövő, kontrollálhatatlan, ősi erőt szabadítanak fel.
A blogger által felszabadított ősi erő pedig nem más, mint az emberi kíváncsiság. Hasonlóan,
ahogy a gyújtogató a lángnyelvekre, ő erre a kíváncsiságra, megismerési vágyra épít.
